Az élete során egyszer, vagy többször mindenki megjárja a saját poklát, a szerencsésebbek kevesebbszer. Az utóbbiak vannak nagyon elenyésző számban, de köztük a legtöbb tudatosan képes a szenvedései közel ¾-t megelőzni. Problémáink egy jelentős hányadát saját magunknak okozzuk, az egoizmusunk -mindenkiben benne van csak a mérték különböző- pedig eléri azt, hogy ezt az égnek se ismerd el –vagy fel saját magadnak.

 

 

 

Hihetetlen, de ez azért történik, mert kényelmes. Szeretünk szenvedni, egy bizonyos mértékig, s meg is teremtjük erre a lehetőséget. A nem tudatosság miatt kiesik kezünk közül a gyeplő, elszalad velünk a ló és onnantól már ő irányít minket, nem mi őt. 

Megtesszük saját magunkkal a rosszat, mert némileg szükségünk is van rá, mint motiváló erőre. Egy idő után elhatalmasodik felettünk és kiesik a kontroll, kezd nagyon nem jó buli lenni. 

Akadt nálad is olyan helyzet, amikor valami ötlet nagyon jónak tűnt és alig vártad, hogy megvalósítsd. Amikor megtörtént, benne voltál, már nem volt végig ínyedre és inkább a pokolba kívántad.

Akár hogy is nézzük, minden szenvedésnek van valami előnye és pozitívuma számodra, különben nem szenvednél. A rossz oldala feletti kontroll kiszorul a kezeink közül, aminek következtében nagyobb befolyással hat ránk és borzalmasan érezzük magunkat, semmi előnyét nem érzékeljük a helyzetnek.

 

Közel négy éve számomra is tart a „pokoljárás”, életem legdurvább mélypontját élem a családommal együtt, pedig aztán voltak nem semmi korszakok, de ez toronymagasan üti mindet egyszerre. Szinte teljes anyagi összeomlás, magán életi gondok, hol van állása az embernek, hol nincs. Nagyon sok mindenről le kellett mondanom és le kell most is. 

Hiába vagyok 26 éves, fiatalember, nem tudom egy kicsit sem úgy élni az életem, ahogy ezt ilyen korban kell. Persze, mindenre azért nem térnék ki.

Jelentős részben az én hibám, hogy ide jutottam. Rossz döntéseket hoztam, vagy éppen nem hoztam döntéseket és ez volt a gond. Nem voltam elég körültekintő és hibákat vétettem, önmagammal szemben is. Nem okolom magam emiatt, utólag rájöttem erre részben szükségem volt. Látod, ahogy fenn fejtettem ki, nem csoda, hogy beköszöntött az életembe.

   Az első pár évet nagyon nehezen viseltem, egy idő után már  megfertőzte és megtörte a lelkem, az elmém. Tudtam, hogy hibáztam, de képtelen voltam beismerni, elfogadni és magamat ostoroztam egyfolytában. Nem tudtam elviselni a saját szánalmas létem, önsajnálatba borultam. 

Ebbe belevegyült egy idő után a másokra, másra való mutogatás is, de lényegében csak önigazolást kerestem. Lehet, hogy manipuláltak és a mélység felé mutogatva mondogatták "az a megvilágosodáshoz vezető út", de nem ők léptek oda a széléhez és dőltek be neki, hanem én. Én engedtem meg ezt saját magamnak.

Hatalmas nagy szerencsém volt, hogy az életemben mindig meghatározó szerepet betöltő két ember mellettem állt és mindazok, akik egy pillanatig is megtették ezt. Igyekszem nekik megköszönni és viszonozni azon nagy erőfeszítéseket, amiket azért hoztak, hogy engem talpon tartsanak. Remélem, sikerülni fog, még akkor is, ha ők ezt nem várják el.

 

 

 

 

Nagyon fontos, hogy ne meneküljünk el az önmagunkkal való szembesülés elől, akármilyen fájdalmas is az, amit találunk. Képesnek kell lennünk szembe nézni velük és elfogadni őket. Csak így adódik lehetőség arra, hogy felfedezzük kik vagyunk, mi az amire nincs szükségünk, mivel csak a vesztünket okozta/okozza.

Bármit találunk odabenn, legyen az gondolat, érzés egy múltbéli tett, nem ítélhetjük el magunkat érte. El kell fogadnunk, hogy az bennünk van és ettől nem leszünk se kevesebbek, se rosszabbak. 

Ha a jelenben tudjuk, hogy valami nem volt helyes, rossz volt, hibás, az a gyógyulás jele, vagyis a felismerésé, hogy ilyen formában nincsen rá többet szükségünk. Ezen tudatosság hatására ne engedjük, hogy az tovább mérgezze a pillanatainkat, amennyiben menekülünk, pont ezt engedjük meg.

Szeretnünk kell magunkat azért, hogy képesek vagyunk látni és észrevenni ezt, mint amikor egy tudós eddig nem megfigyelt dolgot fedez fel: örülj neki, örvendezz. 

Szeressük hibáinkat, tévedéseinket, hiszen pozitív irányba formál, megadja a lehetőséget arra, hogy tudjuk mi az ami igazából nem a miénk, nem passzol hozzánk.

 

 

 

Életünk a megtapasztalásra alapul, ha ezt ellenezzük, úgy lényünk egyik ősi magját tagadjuk meg. Minden, ami most jelenleg meghatároz minket lélekben, elménkben az a tapasztalatainkból ered. A túlzott önostorozás és utálat csak saját lábunk kirúgása magunk alól.

Ahhoz, hogy teljes lélekkel azzá legyél, akivé szeretnél, előtte meg kell tapasztalnod azt, ami nem akarsz lenni. 

Ebből vagyunk képesek építkezni, mert tudnunk kell mire nincs szükségünk. Ezt meghatározni nem lehet mindig elméleti alapon, meg kell élni. A lakás kifestését koszos elő munka előzi meg (por, kosz, vakarás, mázolás), de szükség van hozzá ahhoz, hogy kellemes, rendezett légkört alkossunk. Az élettől eltérően, erre nem tudunk mást felfogadni.

  Amikor ezt sikerült több rétegben belátnom, sokkal könnyebben viseltem a jelenlegi helyzetem és azokat a nem kellemes dolgokat, amik esetleg beköszöntek. Ez is egy apró lépés önmagunk szeretete és elfogadása felé, ami elengedhetetlen a jó életminőség megteremtéséhez vezető úton.

Amint magaddal sikerül harmóniába és szeretetbe kerülni, az kihat a környezetedre is. Akárhol vagy, akár merre mész egy dolog mindig állandó: te magad.

 

Ha valaki szemébe nézünk az utcán, majd kedvesen rámosolyogunk, olyan lelki állapotba hozhatjuk, minek hatására később mással fog kellemes dolgot tenni, még akkor is, ha akkor nem mosolyog vissza ránk. Amikor jóízűen nevetünk, mások is elkezdenek nevetni. Ezt nevezem én hullámeffektusnak. Ha meg akarjuk változatni az életünket, a közvetlen életkörülményeinket az első lépést magunkban kell kezdeni, mert magunkat visszük oda, ahol erre szükség van és az hozzánk igazodik.

 

pkT