Félelmek - I. rész

"Ha befogadod a félelmeidet, azzal az élettől való undort és a céltalanságot öleled kebledre. Megszabadulni vagy uralkodni felettük egyenlő az elméd és a tested, lelked szabadságával. Haditerve ellened a megtévesztés és illúzió:
- Megtévesztés: bármikor képes elhitetni veled, hogy nehezen vagy képes tőle megszabadulni,
- Illúzió: Kettőtök csatamezejét úgy tárja eléd, mint ha ő lenne jelentős létszámfölényben.
A valóság azonban az, hogy ezeken kívül tehetetlen ellened, ha megfosztod ezen eszközeitől, harc nélkül borul a térdeid elé."
 

Mióta az eszemet tudom, mindig is foglalkoztatott a félelem, meg akartam érteni a létezése célját és azt miként működik. Megérteni, mint érzés, gondolat, testi /lelki reakció.
Legerősebben gyerekként vágytam erre, mert tisztán emlékszem nem értettem társaim és az emberek egyes reakcióit, mi az a megfoghatatlan a tekintetükben, amikor hatalmába kerítik őket saját láncaik.

De leginkább mégis az ösztönzött, hogy gyermekként valami érthetetlen okból kifolyólag rettegtem a sötétben, képtelen voltam egyedül aludni, és nem értettem miért, tudni akartam a választ. Tettem ezt úgy, hogy soha sem volt ezzel kapcsolatban negatív tapasztalatom. Furcsa dolog felnőtt fejjel visszagondolni arra, hogy gyerekként mennyire komoly dolgok voltak képesek foglalkoztatni.
Érdemes visszakanyarodni gyerekkorunkra és utólag beletekinteni, rengeteg mindenre lehet választ előcsikarni, észrevenni hol mentünk el rossz irányba. Akkori gondolataink felidézése önismereti alappillér, ebből tudtam meg a választ is a fenn említett kérdésre.
Nem magától a sötétségtől féltem, hanem a fény hiányától. Idegennek éreztem, egy olyan fellépő ideiglenes környezetnek, ami szó szerint nem az, amihez szoktam és el akarna vágni valamitől. Úgy tekintettem a sötét helyekre, mint az ürességre, elszakadásra egy olyan forrástól, ami éltet. A legjobb példázat erre a tartós sötétségből az erős fénybe való lépés, csak fordítottan.
Sokáig a fény világában éltem, én magam voltam a fény, s akkor ennek kicsi gyerekként tudatában voltam, ez a „valami” pedig még hiányzott a tapasztalati táramból, az ellentét. Olyan érzés volt, mint ha azt mondanák hirtelen valakinek, most nem ember vagy, hanem zebra, tessék most azonnal úgy gondolkozni, viselkedni és irány a szavanna.
Sokszor halljuk a felnőttektől, hogy ezt még ő nem értheti, mert gyerek, nem tudhatja/foghatja fel a korából adódóan. Az igazság az, hogy pont ebben a korban vagyunk a legeslegjobban tisztában önmagunkkal, azzal mit képviselünk, kik vagyunk valójában. Aztán szépen fokozatosan kiöljük magunkból, hogy belepasszítsuk magunkat az új környezetbe.

Ahogy haladtam a korban úgy kezdtem el más miatt félni tőle, mindig úgy éreztem, mint ha valaki figyelne vagy velem lenne éjszaka, a frász tört ki tőle. Egy egész hadsereget voltam képes érezni a szobában az ágyam mellett, előtt, a szoba különböző zugaiban. Amikor édesanyámmal aludtam, mert annyira féltem, sokszor szorosan odabújtam hozzá és nem mertem tekintetemet bárhova is odavinni a szobában. Tudom, hogy ez volt az az időszak, amikor totálisan leblokkoltam minden érzékemet. Olyan sikeresen voltam képes erre, annak érdekében, hogy ne féljek a sötétben, hogy még ma se vagyok képes feloldani, pedig már egyáltalán nem tartok tőle, sőt.
Ha akkor, van olyan, aki elmagyarázza mi az, amit érzek és nem kell tőle félnem ezáltal leblokkolni sok érzékemet, az életem sokkal könnyebb lenne ma és nagy előnyöm származna belőle. A szüleim úgy álltak ehhez a témához, hogy gyerekek félnek a sötétben, majd kinövöm. Igen, „kinőttem”, de nagy volt az ára.

Megtörténik az első komolyabb „törés” a fokozatos felnövés közben és elkezdjük tényleg véteni elménkben a hibákat, már akár négy-hat éves kortól. A félelem, amennyire foglalkoztatott, saját fegyveremmel úgy lőttem vele magam arcon és megteremtettem felnőtt életemre azt, hogy megtapasztaljam különböző félelmek egész sorát.



A felnőtt éveinkben minket kísértő félelmek közel felét gyerekkorban teremtjük meg, a „töréses” időszak miatt, a maradékot pedig úgy építjük fel, hogy ezeket használjuk alapanyagnak.
Az a legérdekesebb, hogy azok az eszközök, amik konkrétan egész életünkben megóvhatnának minket attól, hogy bármitől féljünk, pont azoktól tartunk, és szépen kikapcsoljuk. Ezzel totálisan garantálva azt, hogy tényleg képesek legyünk a félelemre.
A félelem akármennyire is különbözőnek tűnik, minden esetben ugyan az, de mégis különbséget kell tennünk köztük. Akadhatnak olyan előrehaladott esetek, amikhez már mindenképp orvosi segítség szükséges, mert mentális problémákból adódik. Én az „általános” helyzetekbe szeretnék belemenni.
A saját történetem akarom képernyőre vetni, hogy nekem miként változott a nézőpontom, miket fedeztem fel. Végig megyek a már megoldottakon és a jelenleg folyamatban lévőkön.

Teszem ezt azért, hátha egy-egy pontban az olvasóm tud magára vonatkoztatni és más megközelítést kipróbálni, másodsorban pedig azon okból, hogy a lefektetett munka ne csak számomra hozzon hasznot.
Nem szeret senki erről komolyabban beszélni –ami probléma, közel állókkal kéne-, mert nagyon személyes információkat kell belevinni és megosztani az érthetőség miatt, mégis úgy érzem ezt a „kockázatot” vállalnom szükséges. Most nem én vagyok a fontos (a megítélésem vízhangja, vagy a privát szférám) , hanem te. Ha én képes vagyok a nyilvánosság előtte erről nyíltan beszélni, akkor te is képes vagy a hozzád közelállónak (szülő, testvér, feleség, férj stb.). Aki nem teszi, azt biztatom rá, ugyanis a gyógyuláshoz erre képesnek kell lenni, hatásos terápia.
Pár ismerősöm, akik elolvassák ezt, lehet nagyot fognak nézni :)

Védtelenség érzése

Nagyon fiatalként mindig aggasztott a saját védtelenségem. Kortársaimhoz képest kis nyüzüge voltam, tele szeretettel és jóindulattal, de a környezetem családon kívül mégis mást képviselt: durvaság, indulatok, társaim gyerekkori elítélési korszakai.
Nem volt gondom, elfogadtak és nem ért atrocitás, nem közösítettek sose ki vagy szóltak volna le, tehát semmi nem indokolta, hogy féljek, ennek ellenére mégis féltem, hogy ha olyan helyzet adódik miként tudok mást –akit kell- illetve magam megvédeni, kiállni magamért.
Vegyes volt ez, mert nem csak attól tartottam, hogy nekem okoznak gondot vagy támadnak meg, hanem attól, hogy én fogok nekik. Nem fizikálisan, más módon. Úgy éreztem olyan hatalmas erő lakozik legbelül, amit muszáj kontroll alatt tartanom.
Sose viselkedtem támadóan, agresszíven, igyekeztem mindig a békességet közvetíteni és aszerint élni, még is azt gondoltam ez nem véd meg.

Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor is az iskolámban meghirdettek kung-fu tanfolyamot, ami nagyon lázba hozott és erőteljesen kérleltem a szüleimet, had iratkozzak be és járhassak el délutánonként.
Ők nem repdestek az örömtől, mert igyekeztek úgy nevelni, hogy az erőszak egy kicsit se legyen jelen az életemben, akár sport, akár nem, mert az nem vezet célra, csak még több bajt szül. Akkor még, a kilencvenes évek legelején nem igen lehetett ismerni a harcművészeteket, maximum a filmekből.
Mégis belementek, főleg azután, hogy látták a szülőknek tartott bemutató edzést. Ugyanis a mester elsősorban arra tanította a gyerekeket, azaz minket, hogy miként győzzük le a haragunkat, indulatunkat –saját magunk negatív énjét- és hogyan találjuk, majd tartsuk meg a belső békénket, valamint alázatra. Maga a harcművészeti rész, csak másodlagos prioritást élvezett.
Nagyon szerettem ezt az elfoglaltságot, ráleltem benne valami megfoghatatlanra, magaménak éreztem.  Szerencsésnek mondhatom magam, mert gyerekként folytonos szeretet és elfogadás vett körül, talán ezért is viselt meg az, ha az ellenkezőjét láttam és ezért is féltem tőle.

Az, hogy az ember védtelennek és kiszolgáltatottnak érzi magát legfőképpen annak köszönhető, hogy úgy tudja igazán csak magára számíthat, ha valaki másra akar –mert adott ez a lehetőség-, akkor csalódások érhetik és annak is ára van: további kiszolgáltatottság, megnyílni annak és függeni attól, akitől a segítséget kérjük.
Lehet, hogy indulatokat fog kiváltani a következő kijelentésem, de az egyedüllét érzése, sőt maga ez a fogalom egyszerűen koholt találmány, ami fogva tart!
Félre értések elkerülése végett, nem azt jelentem ki ezzel, hogy nincsen szükségünk emberi kapcsolatokra, vagy nem feltétlen kellenek, mert igenis kell. Azt már viszont nem vagyok hajlandó elismerni, hogy a totális egyedüllét létezik, természetes emberi állapotból eredő lenne, nem pedig elménk által megalkotott találmány.

Már említettem egyik bejegyzésemben, amikor az idő engedi van egy szokásom, a közeli kicsi kis zöldbe, erdőbe járok ki sétálni és gondolkozni, vagy olvasni. Így volt ez akkor, amikor a taglalt érzés ismét hatalmába kerített, féltem. Féltem, hogy baj fog érni. Mit tegyek, hogyan védjem meg magam ettől? Tehetek egyáltalán valamit? Most sincs mellettem senki és nem is tudok arra számítani, hogy akárki is belátható időn belül a segítségemre jöjjön, vagy tud kezet nyújtani.
Amikor kicsit megnyugodtam és nem a fejemmel lettem elfoglalva, biztonságot, nyugalmat kezdtem el érezni. Csak ültem és belemerültem a létezésbe, ekkor hasított belém: mindig van veled valami.
Mindenki tud számtalan olyan emléket felidézni, amikor csak önmaga volt, mégse érezte magát egyedül, jól eső volt és nem a mindennapi életén járt az esze, nem aggodalmaskodott semmin (legtöbben nyaraláskor éreznek hasonlót, amikor kizökkennek a hétköznapokból), majd feltöltődött.


Soha nem vagy egyedül, mindig lesz, aki óv és megvéd téged, támaszt nyújt. Ez pedig nem más, mint a saját belső erőd. Sokszor érezzük azt, hogy belül kimerültünk. Persze, mert nem töltünk újra.
Ez a látszólag megfoghatatlan dolog szinte kimeríthetetlen forrás, amihez bármikor képesek vagyunk csatlakozni. Ebből adódik viszont az, hogy a róla való lecsatlakozás is lehetséges és az esetek nagy részében ebben az állapotban tartjuk magunkat. Ennek köszönhetőek az eddig taglalt félelmek, érzések. Ide tartozik még a depresszió (kedvtelenség, fáradékonyság, zuhanás, élet megtagadó gondolatok, bezárkózás).

Minden testi funkciód energiával működik és ehhez az alapanyagot táplálkozással és folyadékkal be kell vinni. Nincs ez másképp a lélek és elme funkciójával sem, folyton böjtöltetjük és még észre sem vesszük. Ha nem tudjuk kellőképpen és megfelelően „étkeztetni” csökken a teljesítőképessége, megtörik a súly alatt.
Sokszor előfordul, hogy az említett élelemforráshoz (belső erő) való csatlakozási képességünket gyógyszerek segítségével akarjuk vagy orvosaink akarják újra bekapcsolni. Antidepresszánsok, hangulatjavítók, szorongáscsökkentők.
Nem vallom azt, hogy ezekre bizonyos esetekben nem lehet szükség, de kevesebbszer, mint ahányszor alkalmazzák. Tudom, hiszen én is megjártam ezt a kört és szedtem ilyen készítményeket. Tudni kell, hogy akinél javulás következik be, az nagymértékben nem a gyógyszernek köszönhető, hanem saját magának: újra csatlakozik a belső erejéhez és feltölti lelki egyensúlyát. Nem a gyógyszerek hozzák újra létre/aktivizálják a kapcsolatot, csak megadják hozzá a lökést. A lökésre pedig azért van szükség, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy keresni és használni kell valamit. Ha igen, a képletből kiesnek a bogyók, mert tudni fogjuk, merre induljunk.
A belső erőnkből nem csak energiát nyerünk, hanem végtelen tudás tárháza is. Olyan dolgokra kaphatsz választ, amikre jelenleg gondolni sem mersz. Minden, amire szükséged van ott van belül, csak arra vár, hogy végre olvasd el, merd használni!
Ne kövesd el azt a hibát, mint sokan, hogy ezt csak külső forrásban keresed: az élethelyzetedben, az emberekben, tevékenységekben. Egy felszabadító tevékenység (nyaralás, szórakozás, sport) tágíthatja a belső áramoltató csatornát és kevesebb idő alatt többet vehetsz fel, de nem helyettesíti azt. Evőeszköz funkciója lehet, de nem mondasz le az előtted lévő ételről farkas éhség közepette, ha éppen nincs kéznél kanál vagy villa.

Belső erőre való csatlakozás, feltöltődés
(bármikor csinálhatod, bármilyen testhelyzetben)

- Merd elfogadni önmagad és bízni benne, öleld át magad (képletesen értem). Hit nélkül nem fog menni.
- Hunyd le a szemed és képzelj el a mellkasod közepén egy fehéren világító fénygömböt, a testeden belül. Tudatosítsd magadban, hogy kimeríthetetlen és csak a tiéd. Ahogy veszed a levegőt, mindig szívj belőle ki egy adagot és képzeld el, ahogy szétáramlik a testedben, lelkedben és feltölti azt.
- Próbáld felidézni azokat a felemelő pillanatokat és emlékeket a múltadból, amikor kicsattanóan jó volt a kedved, tudtad mit kell tenned, biztonságban érezted magad. Ne félj a jó emlékektől, azok most a te paripáid, merülj el bennük!
- Ha befurakodnának rossz emlékek, érzések, csak ugorj át rajtunk, ne foglalkozz velük.
- A lehető legelevenebben idézd fel ezen pozitív érzelmeket és éld át őket újra a MOSTBAN, ebben a pillanatban, olyan elevenen, ahogy csak bírod (siker érzet, önbizalom, tudatosság, biztonság érzése, jó kedv, boldogság, nyugalom, gondtalanság). Pörgesd újra és újra át az emléket, ahányszor akarod. Éld át újra! Ha újra képes vagy ezeket érezni most, ez annyit jelent, hogy csatlakoztál a belső erődhöz és felveszed magadba a „táplálékot”. Szívj fel magadba annyit, amennyit nem szégyellsz.
- Kapcsold ki a külvilágot, amennyire csak tudod. Most semmi és senki más nincs jelen csak te és a boldog éned, amelyek egyesülnek.

Ahogy egyre jobban használod és közeledsz befelé, újra felfedezed ezen tárolódat és az ösztönök tovább visznek, tudni fogod mit kell tenned, hogyan használd. Ráérzel. Mint a biciklizés.. :)
Az, hogy mennyit kell felvenned személyes igény és állapot kérdése. Bármikor csatlakozhatsz, még munka közben is, csak idézd fel az érzést és tartsd meg.
Ha valami negatív érzés kerít hatalmába, idézd fel a pozitív ellentétet és arra fókuszálj (szomorúság-boldogság, harag-nyugalom, zaklatottság-békesség)!

Biztonságban fogod érezni magad, hiszen a belső erőd ott lesz és mindig támogatni fog, kerülj bármilyen helyzetbe.

folyt. köv

pkT