Ha képtelen vagy megbocsájtani tévedéseid, hibáidat önmagad felé és bünteted magad, soha nem lehetsz szabad. Szabadnak lenni annyit jelent, hogy elfogadod, erősíted önmagad szeretetét, amit készen állsz mások felé sugározni. Harmóniát teremtesz magadban, harmóniát teremtesz környezetedben: s oda viszed, ahol erre szükség van.
Az élete során egyszer, vagy többször mindenki megjárja a saját poklát, a szerencsésebbek kevesebbszer. Az utóbbiak vannak nagyon elenyésző számban, de köztük a legtöbb tudatosan képes a szenvedései közel ¾-t megelőzni. Problémáink egy jelentős hányadát saját magunknak okozzuk, az egoizmusunk -mindenkiben benne van csak a mérték különböző- pedig eléri azt, hogy ezt az égnek se ismerd el –vagy fel saját magadnak.
Hihetetlen, de ez azért történik, mert kényelmes. Szeretünk szenvedni, egy bizonyos mértékig, s meg is teremtjük erre a lehetőséget. A nem tudatosság miatt kiesik kezünk közül a gyeplő, elszalad velünk a ló és onnantól már ő irányít minket, nem mi őt.
Megtesszük saját magunkkal a rosszat, mert némileg szükségünk is van rá, mint motiváló erőre. Egy idő után elhatalmasodik felettünk és kiesik a kontroll, kezd nagyon nem jó buli lenni.
Akadt nálad is olyan helyzet, amikor valami ötlet nagyon jónak tűnt és alig vártad, hogy megvalósítsd. Amikor megtörtént, benne voltál, már nem volt végig ínyedre és inkább a pokolba kívántad.
Akár hogy is nézzük, minden szenvedésnek van valami előnye és pozitívuma számodra, különben nem szenvednél. A rossz oldala feletti kontroll kiszorul a kezeink közül, aminek következtében nagyobb befolyással hat ránk és borzalmasan érezzük magunkat, semmi előnyét nem érzékeljük a helyzetnek.
Egy egyszerű példa: Ha lebetegszünk, van indok arra, hogy otthon maradjunk pihenni, vagy több figyelem jut ránk. Még akkor is így vagy ezzel, amikor próbálod az elméddel meggyőzni magad, hogy jelenleg meghalni sincsen időd és dolgozni kell, nem eshetek ki. Tudat alatt meg pont az ellenkezőjét akarod, hogy had állhass meg végre egy kicsit.
Közel négy éve számomra is tart a „pokoljárás”, életem legdurvább mélypontját élem a családommal együtt, pedig aztán voltak nem semmi korszakok, de ez toronymagasan üti mindet egyszerre. Szinte teljes anyagi összeomlás, magán életi gondok, hol van állása az embernek, hol nincs. Nagyon sok mindenről le kellett mondanom és le kell most is.
Hiába vagyok 26 éves, fiatalember, nem tudom egy kicsit sem úgy élni az életem, ahogy ezt ilyen korban kell. Persze, mindenre azért nem térnék ki.
Jelentős részben az én hibám, hogy ide jutottam. Rossz döntéseket hoztam, vagy éppen nem hoztam döntéseket és ez volt a gond. Nem voltam elég körültekintő és hibákat vétettem, önmagammal szemben is. Nem okolom magam emiatt, utólag rájöttem erre részben szükségem volt. Látod, ahogy fenn fejtettem ki, nem csoda, hogy beköszöntött az életembe.
Az első pár évet nagyon nehezen viseltem, egy idő után már megfertőzte és megtörte a lelkem, az elmém. Tudtam, hogy hibáztam, de képtelen voltam beismerni, elfogadni és magamat ostoroztam egyfolytában. Nem tudtam elviselni a saját szánalmas létem, önsajnálatba borultam.
Ebbe belevegyült egy idő után a másokra, másra való mutogatás is, de lényegében csak önigazolást kerestem. Lehet, hogy manipuláltak és a mélység felé mutogatva mondogatták "az a megvilágosodáshoz vezető út", de nem ők léptek oda a széléhez és dőltek be neki, hanem én. Én engedtem meg ezt saját magamnak.
Hatalmas nagy szerencsém volt, hogy az életemben mindig meghatározó szerepet betöltő két ember mellettem állt és mindazok, akik egy pillanatig is megtették ezt. Igyekszem nekik megköszönni és viszonozni azon nagy erőfeszítéseket, amiket azért hoztak, hogy engem talpon tartsanak. Remélem, sikerülni fog, még akkor is, ha ők ezt nem várják el.
Nagyon fontos, hogy ne meneküljünk el az önmagunkkal való szembesülés elől, akármilyen fájdalmas is az, amit találunk. Képesnek kell lennünk szembe nézni velük és elfogadni őket. Csak így adódik lehetőség arra, hogy felfedezzük kik vagyunk, mi az amire nincs szükségünk, mivel csak a vesztünket okozta/okozza.
Bármit találunk odabenn, legyen az gondolat, érzés egy múltbéli tett, nem ítélhetjük el magunkat érte. El kell fogadnunk, hogy az bennünk van és ettől nem leszünk se kevesebbek, se rosszabbak.
Ha a jelenben tudjuk, hogy valami nem volt helyes, rossz volt, hibás, az a gyógyulás jele, vagyis a felismerésé, hogy ilyen formában nincsen rá többet szükségünk. Ezen tudatosság hatására ne engedjük, hogy az tovább mérgezze a pillanatainkat, amennyiben menekülünk, pont ezt engedjük meg.
Szeretnünk kell magunkat azért, hogy képesek vagyunk látni és észrevenni ezt, mint amikor egy tudós eddig nem megfigyelt dolgot fedez fel: örülj neki, örvendezz.
Szeressük hibáinkat, tévedéseinket, hiszen pozitív irányba formál, megadja a lehetőséget arra, hogy tudjuk mi az ami igazából nem a miénk, nem passzol hozzánk.
Életünk a megtapasztalásra alapul, ha ezt ellenezzük, úgy lényünk egyik ősi magját tagadjuk meg. Minden, ami most jelenleg meghatároz minket lélekben, elménkben az a tapasztalatainkból ered. A túlzott önostorozás és utálat csak saját lábunk kirúgása magunk alól.
Ahhoz, hogy teljes lélekkel azzá legyél, akivé szeretnél, előtte meg kell tapasztalnod azt, ami nem akarsz lenni.
Ebből vagyunk képesek építkezni, mert tudnunk kell mire nincs szükségünk. Ezt meghatározni nem lehet mindig elméleti alapon, meg kell élni. A lakás kifestését koszos elő munka előzi meg (por, kosz, vakarás, mázolás), de szükség van hozzá ahhoz, hogy kellemes, rendezett légkört alkossunk. Az élettől eltérően, erre nem tudunk mást felfogadni.
Amikor ezt sikerült több rétegben belátnom, sokkal könnyebben viseltem a jelenlegi helyzetem és azokat a nem kellemes dolgokat, amik esetleg beköszöntek. Ez is egy apró lépés önmagunk szeretete és elfogadása felé, ami elengedhetetlen a jó életminőség megteremtéséhez vezető úton.
Amint magaddal sikerül harmóniába és szeretetbe kerülni, az kihat a környezetedre is. Akárhol vagy, akár merre mész egy dolog mindig állandó: te magad.
Ha valaki szemébe nézünk az utcán, majd kedvesen rámosolyogunk, olyan lelki állapotba hozhatjuk, minek hatására később mással fog kellemes dolgot tenni, még akkor is, ha akkor nem mosolyog vissza ránk. Amikor jóízűen nevetünk, mások is elkezdenek nevetni. Ezt nevezem én hullámeffektusnak. Ha meg akarjuk változatni az életünket, a közvetlen életkörülményeinket az első lépést magunkban kell kezdeni, mert magunkat visszük oda, ahol erre szükség van és az hozzánk igazodik.
pkT
2012.03.19. 06:54 | tags: Címkék:
pkt írások |
Végre megjött a tavasz, nagyon kellemes az idő. Úgy döntöttem, hogy ezt a lehetőséget meglovagolom és kabát nélkül, napsütésben kimegyek a természetbe kicsit feltöltődni.
A közelben, ahol élek van egy kisebb erdő, ami remekül ki van alakítva természetjárásra, padokkal, asztalokkal, ösvényekkel. Tavasszal és nyáron szeretek itt sétálni, vagy leülni könyvet olvasni, sokszor csak lenni, minden tevékenység nélkül.
(a kép csak illusztráció)
Csupán egy hiba volt a képletben: még kevés a zöld. A fák, bokrok kopárok, kevés az aljnövényzet és a fű is fakó. Ez nem csoda, a természetnek kell még egy kis idő ahhoz, hogy felébredjen.
De remek volt elmerülni a napsütésben.
Sok ember döntött hasonlóképpen, mint én. A padok tele voltak, kutyát sétáltattak, a gyerekekkel játszottak, ahogy ez normális ilyenkor.
Volt egy és több dolog, amit sikerült a padokon és az asztaloknál ülő embereknél megfigyelnem: senki nem nyugodt, képtelen ellazulni.
Van, aki
- dobol a lábával,
- az ujjait tördeli,
- fészkelődik,
- merev testhelyzeteket vesz fel,
- feláll egy pillanatra, tesz egy-egy lépést valamelyik irányba majd visszaül,
Akadt, aki a fentiekből többet is végzett.
Olyan világot élünk már, hogy minden zajos, rohanás van, kapkodás. A modern társadalom egyik mellékterméke. Már annyira megszoktuk a nyüzsgést, a káoszt, zavarodottságot, hogy képtelenek vagyunk meglenni nélküle, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a csenddel és nyugalommal
Folyton vágyunk rá, de ha megadatik az igazi, tudat alatt kényelmetlenül kezdjük el magunkat érezni benne. Lásd a fenn említett megfigyeléseket, amiket nem csak most, hanem már jó sokszor megfigyeltem. Próbáld meg te is erre irányítani a figyelmed nézd meg magad, vagy másokat. Meg fogsz lepődni.
Sokan zenét hallgattak, vagy a telefonokkal bíbelődtek. A zene hallgatásával nincs is baj, mert bizony kell a léleknek, elmének. A zajos zene nem feltétlen ilyen, komoly zenét meg szerintem nem sokan hallgatnak ilyenkor :)
Viszont ez is csak egy pótlás, a csendbe és nyugalomba bele kell vinnünk valamit abból, ami elől végül is menekülünk, mert, mint már írtam: nem tudunk mit kezdeni vele, ezzel az állapottal.
Igazából ezeket a félelem váltja ki, a nem tudatos félelem. Ez a fajta kikapcsolódás nem nyomja el az elméd zaját, folytonos beszédét, a friss levegő még élénkíti is a fejed. Hirtelen ott ülsz, napsütés, csend, csak a természet hangjai… így nem marad más, csak te magad. Igen, egyedül te.
S ez az ami megrémít. Jobb ha belátod, eljutottunk odáig, hogy a korunk elérte: félj saját magadtól.
Gondolatok ezrei kezdenek el cikázni és újabbakat szülnek, majd elkezdenek érzelmeket kiváltani.
S nem tudod mihez kezdj, ekkor kezdesz el visszamenekülni a zajba, rohanásba, kapkodásba, hogy újra kontrollt nyerj felettük, vagy elnyomd őket: zenét hallgatsz, fészkelődsz stb. Ez még csak fel sem tűnik neked, a saját tudatalattid játszik veled csúnya játékokat.
Rengeteg embernek okoznak problémát a saját gondolatai, kész gyorsforgalmi sztráda van a fejünkben, ami sose nyugszik: általunk és mások által gyártott, kívülről beékelődött gondolatok sokasága. Ezt még képes vagy úgy ahogy elnyomni, vagy ügyet se vetni rájuk, de egy idő után felemészt.
A legnagyobb igazság az, akár bevallod magadnak, akár nem: nem mersz saját magaddal szembesülni. A csend és harmónia pedig éppen erre szolgál, segít elmélyülni magadban. Addig képtelen leszel igazán ellazulni és élvezni ezen pillanatokat, amíg saját belső lényedet nem leszel képes megszeretni, elfogadni. Egészen addig, amíg ez meg nem történik, ezen alkalom nem lesz más, mint puszta illúzió és színjáték, amit te rendezel.
Az írásomat, így a végén igyekszem definiálni, összefoglalni:
Azon emberek kik nem tudnak megállni és csak pusztán a létezésükbe belemerülni, csendben és egyedül, azok nem mernek magukkal szembesülni. Gondolataiktól rettegnek, futnak a szembesülés elől. Ezért az a késztetés, hogy valami tevékenységet művelni kell, amivel lefoglaljuk a tudatot. Holott ez nem unalom, hanem menekülés önmagunk elől. Ennek felismerése valamiért nem jut el a tudatig.
pkT
2012.03.17
2012.03.17. 18:33 | tags: Címkék:
pkt írások |
